Test és Lélek

Tökéletlenül is tökéletes

Kissé személyesebb hangvételű bejegyzés a mai, de úgy érzem, a mondanivalója fontos sokunk számára, ezért kérlek olvassátok szeretettel és nyitottan. Az elmúlt néhány napban itthon feküdtem betegen, és a semmittevés óráiban volt időm kicsit befelé fordulni, önvizsgálatot tartani. Tudni kell rólam, hogy ha beteg vagyok, általában messziről elkerülöm a tükröket, mert ha belenézek, többnyire csak egy fintorral reagálok… ezzel talán nem vagyok egyedül. Ugyanakkor erről eszembe jutott, hogy hány nő van a világon, aki nem csak betegen, láztól és köhögéstől kimerülten fintorog a tükörképét látva, hanem a mindennapokban is – reggel, ébredés után, kócosan és kispárnamintásra gyűrött arccal, vagy munka után a stressztől meggyötörve. Tanácsadásaim során is gyakran tapasztalom, hogy sokan nem tudnak megbarátkozni a sminkeletlen arcukkal, a testalkatukkal – sokszor teljesen másként látva önmagukat, mint amilyenek valójában. Képtelenek vagyunk objektíven szemlélni saját magunkat, és emiatt sokszor sokkal kritikusabbak vagyunk magunkkal a kelleténél. Félreértés ne essék: szükség van egy egészséges önkritikára, de ügyeljünk, hogy ez maradjon a realitások talaján és ne csapjon át önostorozásba.
Képzeljük el, miket mondunk magunkra napi rendszerességgel – majd gondoljunk bele, hogy ugyanezeket a szavakat mondanánk-e a legjobb barátnőnkre is? Ugye nem?
Vagy képzeljük el, mi lenne, ha az önmagunkkal kapcsolatban mondott vagy gondolt negatív, bántó szavak mindegyike egy-egy ökölcsapásként tényleges nyomot hagyna rajtunk. Hogyan néznénk ki egy átlagos nap után?

Egy dolgot nagyon fontos megértenünk és szem előtt tartanunk: egyetlen ember állandó az életünkben, és az saját magunk. Akár szeretjük magunkat, akár nem, saját magunkkal kell leélnünk az egész életünket. És mivel ez megkérdőjelezhetetlen igazság, ami ellen tenni nem tudunk,  jogosan merül fel a kérdés: nem lenne egyszerűbb és könnyebb, ha jóban lennénk magunkkal? Az első és legfontosabb lépése ennek az, hogy ne hasonlítsuk magunkat másokhoz, mert mindannyian egyediek vagyunk, nincs két egyforma ember – és ez adja az élet gyönyörűségét. Ne azonosítsuk magunkat a tökéletlenségeinkkel: egy széles csípő, egy szabálytalan fogsor, egy vastag boka vagy egy csontos váll… kilogrammok és centiméterek… nem határoznak meg minket. Ezek csupán tulajdonságok, amelyek némelyike formálható, némelyike nem. 

Ha beállunk a tükör elé, mit látunk? Vastag derekat, aszimmetrikus melleket, görbe orrot, a szülés után megereszkedett hasat… lássuk inkább a nőt, aki él, egészséges, dolgozik és helyt áll, szeretett és szeret, a testében nevelt és életet adott egy vagy több kis embernek. Volt már kislány, nagylány, szerető, nő, anya, üzletasszony… és a teste mindezen szerepek alatt szolgálta és segítette, a lábai vitték előre, a karjai öleltek és simogattak, könnyeket töröltek és dolgoztak. Legyünk hálásak a testünknek és szeressük – ne a hibáink ellenére, hanem azokkal együtt. Tegyünk meg mindent, hogy egészséges legyen, tápláljuk azzal, amire szüksége van, mozgassuk meg rendszeresen, pihentessük, ha kell, és szeressük, ápoljuk, mert ez az egy van belőle. 🙂

Nem szeretnék álszentnek tűnni – vannak nekem is napjaim, amikor sokkal kritikusabban látom magam, mint máskor. Sőt, hosszú évekig képtelen voltam megbarátkozni az átlagosnál szélesebb csípőmmel és kerek fenekemmel – gimnáziumi éveim alatt volt olyan lány (!!) osztálytársam, aki folyton a fenekem és a hangsúlyos csípőm miatt gúnyolt. Sokat ingadozott a súlyom, általában lelkiállapottól függően, de mára megtanultam, hogy akár elfogadom, akár nem, a csípőm nem lesz keskenyebb, a fenekem nem lesz laposabb, egyszerűbb hát megtanulni együtt élni vele és kihozni belőle amit lehet. Sikerült eljutnom odáig, hogy kifejezetten szeretem ezeket az adottságaimat – még ha ez azt is jelenti, hogy minden nadrágot magamra kell igazíttatnom, mert ami csípőben jó, az derékban lötyög rajtam. 😀

Nem azt mondom, hogy mostantól dőljünk hátra és ne tegyünk semmit, mondván “jó vagyok úgy, ahogy vagyok”, hanem dolgozzunk magunkon, mozogjunk rendszeresen, adjuk meg magunknak azokat a tápanyagokat, amelyekre szükségünk van ahhoz, hogy egészségesek legyünk: segítsük a testünket, hogy optimálisan működhessen. Lássuk meg magunkban a szépet, szeressük meg magunkat és tanuljuk meg, hogyan tudjuk hangsúlyozni azokat a tulajdonságainkat, amelyeket a legszebbnek látunk. Megtanulni azt, hogy hogyan hozhatjuk önmagunk legjobb verzióját a mindennapokban, elsősorban önismereti munka, amelyhez néha jól jön a segítség. Emiatt vagyok rendkívül hálás, hogy olyan szakmám van, amellyel segíthetek másoknak abban, hogy kicsit jobb kapcsolatba kerüljenek önmagukkal: segíthetek nekik megmutatni a bennük rejlő szépséget amit egy-egy önmaguk által hibának titulált tulajdonságuk miatt képtelenek észrevenni.
Éppen emiatt tiltakozom, mikor valaki a stílustanácsadó szakmát felszínesnek titulálja, hiszen sokkal többről szól, mint csupán a külsőségek: önismeretre, önszeretetre buzdít, önbizalmat erősít, lelket ápol.

És ne feledjük: a “hibáink” tesznek minket teljesen egyedivé és különlegessé, fogadjuk el és szeressük őket. Így lehetünk tökéletlenül is tökéletesek.:)

Képek forrása: Google

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.